Sáros, véres kezeitek törlitek. Elég volt ez a bevetés. Hosszú és keserves órák teltek el. Zötykölődve, fáradtan fájdalommal telve siettek a Fob-ra. Sérült társaitok már ruhájuk és felszerelésük nagy részétől megszabadítva fekszenek a füstölgő Land Roverek hátuljában. Aki nem vezet vagy navigál az azzal foglalkozik, hogy életben tartsa őket azalatt a pár perces, de most óráknak tűnő út alatt. Mire beértek a helikopter a levegőben van, átfordul, hogy könnyebb legyen a bepakolás. Az első angol csoda ebben a pillanatban leheli ki a lelkét. Jó, hogy már nem gyártják és inkább tőlünk vesznek meg a németektől… Az orvos és pár katona rohan a járművekhez. Néhány percnyi ellátás után már a Stallionban folytatja a kezelést, el is indulnak, ahogy beszállt az utolsó túsz is. Majdnem eltelt a nap, nagy ára volt, de legalább lett eredmény. A pár óra alatt megerősített FOB-on megszűnik az elveszettség érzése. Már a mi egységeink között vagytok. Biztonságban. Ha nem számítjuk a kikötőben és környékén állomásozó nagyszámú ellenséget… A biztonság relatív. Itt most a legnagyobb a szigeten. A Ti oldalatokon…
Kopasz ordítása töri meg a gondolatmenetet: